Életem legszürreálisabb éttermében jártam

Beszámoló egy legendás, 1943 óta működő bergamói étteremről, amelyben szerethető őskáosz uralkodik.

A Falatozz.hu munkatársaként nyaralás alatt is résen vagyok, hogy milyen gasztronómiai érdekességekről lehet beszámolni. Amikor bergamói utunk során a szállásunkon érdeklődtünk, hogy hol érdemes jó áron finomat ebédelni, kaptunk egy tippet, hogy érdemes a közeli Trattoria D'Ambrosióba látogatni. A házinénink nem készített fel minket lélekben arra, hogy valami egészen szürreális kultúrsokkban lesz részünk. Amikor némi séta után odaértünk, azt hittük, hogy egy buszmegálló lehet a közelben, mert vagy harminc ember várakozott az utcafronton, de lassan rá kellett ébrednünk, hogy ők bizony mind arra várnak, hogy megnyisson a kifőzde. Ekkor már gyanús volt, hogy valamit tudhat a hely, főleg, hogy a helyiek is ide járnak enni, nem csak a turisták, ez mindig jót jelent. Ráadásul nem éppen tegnap nyitottak meg: ki volt írva a szépen cizellált cégér mellé, hogy 1943 (!) óta üzemelnek.

Amikor végre kinyílt a kapu, és beözönlött ez a rengeteg ember, mi csak leültünk megszeppenve az első asztalkához, hogy feldolgozzuk az első ingereket. Körbenézve láttunk egy rakás dizájnba oltott lim-lomot, akár a budapesti Szimpla Kertben, a falakon különleges kalapgyűjteményt csodálhattunk meg, a lépcsőn porcelán tyúkok kotlottak minden egyes fokon, valamint totálisan össze nem illő szobrok és bábuk sorakoztak mindenfelé. A népek eközben egy önkiszolgáló salátabár körül tolongtak és pakolták meg tányérjaikat. Amikor vettük a bátorságot és a nagy levegőt, hogy felálljunk és feltérképezzük, hogy hogy mennek itt a dolgok, kiderült, hogy ez csak az előszobája volt az egyébként hatalmas étteremnek, amely pillanatok alatt teltházas lett. Tovább barangolva bájos részletekre bukkantunk: az Ambrosióban lehet kültéren és beltéren, vagy akár pavilonokban is étkezni, és van egy szóda-faluk, amelyen csapokból folyik a savas vagy mentes víz, egy pincér pedig színes, csatos üvegekbe tölti folyamatosan az italt.

Elveszetten ácsorogtunk egy ideig a sodrásban, miközben egymást súrolták a vendégek és felszolgálók, majd leültünk egy szabad asztalhoz. Ekkor odajött egy mamma-típusú öreglány, és rekedtes hangon, károgva elkezdett velünk olaszul kiabálni. Biztosak voltunk benne, hogy most valami nagyon rosszat csináltunk, amikor egy turista, aki már szemmel láthatóan ismerte a rendszert, csak mosolyogva legyintett nekünk, hogy ez itt teljesen normális dolog ám, egy másik vendég pedig lefordította nekünk, hogy csak azt mondja a pincérnő, hogy nem akarunk-e a kertbe ülni inkább, mert olyan szép az idő. Itt már szakadtunk a nevetéstől…

Végül a hangulatos kertben foglaltunk helyet, majd az étlapot látva megdöbbenve meresztgettük a szemünket. Egy fénymásolt, olvashatatlan olasz szó-masszát kell elképzelni egy A4-es lapon, amelybe már sokszor belejavítottak, áthúzták, kiegészítették, és ezt így újra lefénymásolták (ahelyett, hogy egy újat írtak volna, bár ennek is megvan a sajátos bája), a szomszéd asztalnál ülő törzsvendég bácsika odasietett hozzánk, hogy segítsen választani. A segítség mondjuk kissé erős kifejezés arra, hogy lényegében felírta a lapunkra, hogy mit együnk, nem tűrt ellenvetést. Ugyanis itt úgy kell rendelni, hogy felírod tollal egy cetlire a rendelést, amit elvisz a pincér. A férjem azon nevetett a legjobban, hogy a felszolgáló a lehető legtermészetesebb hangon érdeklődött, hogy fehér vagy vörös bort kérünk-e az ebédmenühöz, ami ugyebár egy munkanapon sok kérdést felvet.

Ami számomra a legfurcsább felimerés volt, hogy mi, magyarok úgy gondoljuk, hogy Olaszországban mindenhol bolognai spagettit meg lasagnét zabálnak. Hát errefelé ilyesmit egyáltalán nem esznek, ellenben tele vannak az étlapok polentával, vadnyúllal és töltött tésztával. Utóbbit ajánlotta egyébként az asztalszomszédunk is, és amint fénysebességgel megérkezett a hússal töltött tészta, már látványra és illatra tudtuk, hogy isteni lesz. Utána a férjem házi sonkatálat kért mozzarellával, jómagam pedig a marhahúsos-polentás helyi jellegzetességet rendeltem meg.

Egy jó ideig még ücsörögtünk a szűrt napfényben, hogy magunkba szívjuk ezt az autentikus élményt. Amikor a fizetésre került volna a sor, hiába magyaráztunk angolul és mutogattunk a hely ikonikus figurájának számító mammának, csak heves olasz hadoválást kaptunk válaszul. Végül ismét egy külföldi sietett a segítségünkre, miután a pincér elkiáltotta magát, hogy ki beszél itt angolul. Ekkor tudtuk meg, hogy a bejáratnál található kasszánál kell rendezni az ebédet, és kapunk majd ajándékba egy eszpresszó kávét is. Mi szerettünk volna a kis csészénkkel leülni, hogy megigyuk a kávét, de a többiek példáján felbuzdulva csak lehúztuk a pultnál, mintha egy talponálló kocsmában lennénk. A saláta, az előétel, a főétel, a literes víz, a házi bor és a kávé együtt összesen 10 euróba került fejenként, ami ahhoz képest, hogy Bergamo óvárosában ebből a pénzből csak egy előételt kapsz, eléggé baráti. Az biztos, hogy a Trattoria D'Ambrosio még sokáig egyet jelent nekünk a hamisítatlan olasz hangulattal.